13. befejező rész - Nem várt fordulat!

A következő napok vidáman teltek, de én egyre többet voltam szomorú. Lassan vége lesz a nyaralásunknak és haza kell mennem. A gondolatra, hogy nemsokára itt kell hagynom Hyukie-t, majd megszakadt a szívem. Igyekeztem keveset gondolni erre, de minél közelebb jártunk hozzá, annál kevésbé ment. Néha Hyukien is láttam, hogy elmereng, mintha nem is itt járna, de nem akartam szóvá tenni. Tudtam, ha beszélnék róla, rögtön sírásban törnék ki, és nem akartam elrontani az utolsó napokat. Annál is inkább, mert a fiúk mindent megtettek, hogy a lehető legjobban érezzük magunkat. Egyik nap díjátadóra voltak hivatalosak és mi is kaptunk jegyeket. Andi nagyon boldog volt amikor kiderült, hogy a Beast, az MBLAQ és a Shinee is részt vesz a díjátadón és élőben hallhatja őket, na meg persze, hogy élőben láthatja Hyunseungot és Mirt. Nagyon izgatott volt, és ezzel az én gondolataimat is elterelte. A díjátadó nagyon jó volt, mind a négy banda kapott díjat, úgyhogy Andi a fellegekben járt és fellépések is nagyszerűen sikerültek. Nagyon jól szórakoztunk! A fiúk utána még elmentek ünnepelni. Nem akartunk zavarni, ezért úgy döntöttünk hazamegyünk, de Leeteuk személyesen hívott el minket, nem mondhattunk nemet. Aztán eljött az utolsó nap, amit együtt tölthettem Hyukie-val, másnap indul a repülőgépem, és én visszamegyek Magyarországra. Egyrészt nagyon örültem neki, hisz végre újra láthatom a szüleimet és a barátaimat, akik már nagyon hiányoztak, de itt hagyni Hyukiet mérhetetlen fájdalommal töltött el.
- Nem akarok hazamenni! - tört ki belőlem, ahogy a kanapén ültünk egymás karjaiban. Nem bírtam tovább visszafojtani az érzéseimet.
- Én se akarom, hogy elmenj! – ölelt szorosan magához Hyukie.
Éreztem ahogy könnyek szöknek a szemembe, végigfolynak az arcomon, hogy aztán Hyukie mellkasán landoljanak.
- Hé, te sírsz? – emelete fel a fejemet.
- Ühüm – szipogtam.
- Csss, nincs semmi baj – nyugtatgatott, miközben hajam simogatta.
- Ne haragudj! - emeltem fel a fejem.
- Ugyan miért? – mosolygott rám kedvesen.
- Mert eláztattam az inged – zokogtam.
- És te ezért kérsz bocsánatot? – nevetett fel – Na gyere ide! – vont vissza mellkasára.
Egész testemben rázkódtam a sírástól, minden porcikám tiltakozott a Hyukietól való elválás ellen. Szeretem. Szükségem van rá. Nem bírok nélküle élni. Hyukie hiába simogatta nyugtatólag a hajam és a hátam, nem ért semmit. Mindegyre az járt csak a fejemben, hogy holnap ilyenkor már nem fogom érezni ölelő karjait, izmos mellkasát, puha ajkait. Ekkor ajtócsukódásra figyeltem fel, Andiék léptek be a nappaliba. Próbáltam összeszedni magam. Barátnőmnek sem lehet könnyebb, még ha ő közelebb is marad Haehez, akkor is fájdalmas az elválás. Letöröltem gyorsan könnyeimet, nem akartam még az én gondjaimmal is terhelni, de már késő volt. Andi aggódó arccal egyenesen felém közeledett.
- Unnie mi a baj? - kérdezte gyengéden.
- Semmi, jól vagyok. - igyekeztem nyugodt hangon válaszolni.
- De látom rajtad, hogy valami nem stimmel! – nézett rám ellentmondást nem türő tekintettel.
- Csak nehéz a búcsúzás – mondtam szomorúan.
- Ahj unnie, tudom, – ölelt át - de talán mégsem kell elbúcsúznotok egymástól – kacsintott rám.
- Mi? – néztem rá csodálkozva.
- Úgy, ahogy mondom – mosolygott rám egy ezer wattos égő erejével, Haeval egyetemben.
- Láttuk mennyire szeretitek egymást és mennyire magatok alatt vagytok, még ha próbáltátok is titkolni, hogy nemsokára el kell válnotok, – vette át a szót Hae – ezért gondolkodni kezdtünk rajta, mit is tehetnénk, hogy mégse kelljen elválnotok.
- És jutottatok valamire? – kérdeztük egyszerre Hyukieval.
- Igen. - mosolyogtunk titokzatosan.
- Na mire vártok, mondjátok már! – mindketten odáig voltunk az izgalomtól.
- Mit szólnál, ha asszisztens lennél az SM-nél? - kérdezte tőlem Andi.
- Hogy mi? - döbbentem le, köpni-nyelni nem tudtam. - Én...asszisztens...az...SM-nél? De az hogy lehet?
Hyukie arcán is meglepettséget láttam, szóval ő sem tud semmiről.
- Na szóval az egész úgy volt, hogy ugye láttuk Haeval, hogy mennyire magatok alatt vagytok, mert el kell válnotok, és úgy gondoltuk tenni kéne ez ellen valamit.
- Aztán Andi látta egyik nap, hogy Teuk majd megszakad a sok tennivaló alatt, kicsit utána érdeklődött és kiderült, hogy a többi leader is hasonló cipőben jár - vette át a szót Hae. - Ekkor jött az ötlet, hogy kéne egy asszisztens, aki besegítene nekik. Már csak Lee Soo Mant kellett róla meggyőzni.
- Ami egyáltalán nem ment egyszerűen - sóhajtott egy mélyet Andi. - De Hae bevetette minden meggyőző képességét és rengeteg érvet hozott fel, kezdve, hogy ez mekkora segítség lenne minden leadernek, folytatva azzal, hogy Hyukie mennyire kiborulna, ha elmennél, ami hatással lenne a többi tagra is.
- És végül sikerült, belement! - mosolygott vidáman Hae. - Jövőhét hétfőn már kezdhetsz is. A dormba fogsz lakni, természetesen a lányok emeletén, kapsz majd külön szobát.
Szóhoz se jutottam, ezt még legmerészebb álmaimban se gondoltam. El se merem hinni.  Csak álltam ott döbbenten, de Hyukie is ugyanígy volt vele.
- Valami rosszat tettünk unnie? - kérdezte Andi zavartan.
- Nem dehogyis! Hogy gondolhatsz ilyet! - öleltem át. - Csak egyszerűen szóhoz se jutok a döbbenettől. El se merem hinni, hogy itt maradhatok Hyukieval. Nagyon szépen köszönöm nektek! - éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe.
- Én is szeretném megköszönni nektek! - nézett rájuk hálásan Hyukie.
- Ugyan már haver, nincs mit megköszönnöd! - mosolygott Hae.
- De várjunk, mi lesz a sulival, meg a szüleimmel? - kezdtem hirtelen aggódni.
- Az is elintézve. - kacsintott rám barátnőm. Beszéltem a szüleiddel, mert nem akartam bajt okozni. Persze először aggodalmaskodtak, de aztán megértették a helyzetet és belementek, a suliba meg tudsz kérni halasztást.
- És van még egy meglepink. - néztek össze huncutul.
- Még egy? - csodálkoztam.
- Tessék. - nyújtott át egy jegyet Hae Hyukienak.
- Egy repjegy Magyarországra?
- Tudom, hogy unnienak mennyire hiányoznak a szülei mikor távol van, koliból is mindig sietett haza hozzájuk, ezért gondoltam szeretnél találkozni velük még mielőtt dolgozni kezdesz, repjegyed már úgyis megvan hazafelé, hát akkor miért ne társuljon be hozzád Hyukie is.
- Legalább megismered az anyósod, meg az apósod - ugratta Hae.
- Viccses. - grimaszolt Hyukie.
- Ja Lee Soo Man üzeni, hogy vegyél vissza az egódból egy kicsit, mert ha felismernek kitekeri a nyakad.
- Jól van, jól van, tudom mi a dolgom.
- Na akkor gyere pakolni. Csinálnunk kell még két-három selcát, amit felpakolsz twitterre, hogy ne legyen feltűnő, hogy eltűntél.
- Akkor nemsokára találkozunk - hajolt oda puszit adni nekem Hyukie.
- Jaj olyan izgatott vagyok. - majd kiugrottam a bőrömből.
A fiúk elmentek mi meg gyorsan befejeztük a pakolást. 1 óra múlva visszajöttek, bepakoltuk a bőröndjeinket Hae autójába, és elindultunk ki a reptérre.
- Jaj dongsaeng, úgy fogsz hiányozni! - búcsúztam el Anditól.
- Unnie, ne legyél szomorú, most, hogy te is Koreában leszel többet találkozhatunk majd.
- Ez igaz! - derült fel az arcom.
- Hyukie, vigyázz magadra meg erre az angyalra is!  - mondta Hae miközben adott nekem két puszit.
- Úgy lesz!
- Köszönök mindent Hae! - hálálkodtam neki.
- Ugyan már nincs mit!
- Nekünk lassan indulunk kell - emeltem fel a csomagomat. - Andi a te géped mikor indul?
- Még van egy órám. - mosolyodott el.
- Szerencsére. - karolta át a derekát Hae.
- Akkor nemsokára találkozunk.
- Jó utat!
- Sziasztok!
Elindultunk. Pár méter után megfordultunk és integettünk nekik, ők is visszaintettek. Mielőtt elfordultunk volna jobbra még egyszer megfordultam, hogy intsek egy utolsót, de addigra Hae és Andi már forró, hosszú csókban tapadtak össze. Elmosolyodtam. Szegény barátosném. De nemsokára ők is újra találkoznak. Felszálltunk a repülőgépre és pár perc múlva el is indultunk. Kinéztem az ablakon. Pár órával ezelőtt még nem hittem volna, hogy boldogon fogom elhagyni Koreát, pedig most pontosan ez a helyzet. Nemsokára újra otthon leszek és láthatom a szüleim és a barátaim. Aztán egy hét és ismét itt leszek ebben a csodálatos városban. De a legfontosabb dolog, életem szerelme itt ül mellettem. És ez mindennél többet ér. Megszorítottam Hyukie kezét, ő pedig viszonzásképp rám mosolygott. Hát kell ennél több a boldogsághoz?

12. fejezet - Esti meglepetés

Másnap késő délelőtt ébredtem. Nagyot nyújtóztam az ágyban, nem volt még semmi kedvem felkelni. A nap az ablakon keresztül lágyan cirógatta arcom, fénye beragyogta az egész szobát. Boldog voltam, nagyon boldog. Még egyszer lepergettem magam előtt a tegnapi nap eseményeit. Újra elöntött az izgalom, ahogy az egyetemen történtekre gondoltam. Motoszkálást hallottam kintről, de bizonyára Andi ébredt fel és épp reggelit készíthet a konyhában. Az órámra néztem, már háromnegyed 12 volt, lassan ideje lenne nekem is felkelni. Halogattam még egy kicsit, de aztán kimásztam az ágyból. Kinyitottam az ajtót, kiléptem a nappaliba, de majdnem hasra estem a saját lábamban. A kanapén ott találtam Hae-t és Andit csókolózva és igencsak be voltak melegedve. Megfordultam, hogy óvatosan visszalopódzak a szobámba, de mikor be akartam húzni magam után az ajtót, Andi csodálkozó hangja ütötte meg a fülem.
- Hát te meg mit csinálsz Szandi?
- Én? Semmit. Csak nem akartalak zavarni titeket. – azt se tudtam hova nézzek kínomban.
- Egyáltalán nem zavarsz minket.
- Oh, tényleg? – lecsaptam az alkalomra és azonnal mellettük termettem a kanapén – Na akkor most tessék mindent töviről- hegyire elmesélni!
- Mégis mit akarsz tudni? – nézett rám ártatlan tekintettel. Ilyenkor legszívesebben megfojtottam volna.
- Tudod te azt nagyon jól. Tegnap még nem voltatok ilyen meghitt kapcsolatban!
Most ők jöttek zavarba.
- Hát az úgy volt, – kezdett neki barátosném, miközben arca egy paradicsoméval vetekedett - hogy tegnap Hae ugye hazakísért, mert úgy volt még vissza kell majd mennie értetek. És hát sokat beszélgettünk és egyre közelebb kerültünk és...
- És végül engedett nekem – vette át a szót Hae. Látszott rajta majd kicsattan a boldogságtól.
- Már épp itt volt az ideje – nevettem.
- Na és milyen volt a tanári asztalon, khm, deriválni? – váltott hirtelen témát Andi.
- Á, ízé, semmi különös, jó volt – kezdett nagyon melegem lenni.
- Jó? Csak ennyi?
- Miért mégis mit akarsz hallani?
- Mindent – jelent meg perverz mosoly az arcán.
- Teee! – felkaptam a mellettem heverő kispárnát és hozzávágtam.
- Na várj csak! – felkapta ő is a mellette lévő kispárnát és kettős támadást indított ellenem.
Hae igyekezett kikerülni a tűzvonalból. Végül az egész párnacsata nevetésbe torkollott.
A következő napok nagyszerűen teltek. Rengeteget jártunk el négyesben. A fiúk minden látnivalót megmutattak Szöulban. És valami isteni gondviselésnek köszönhetően, soha senki nem ismert fel minket. Pedig emiatt kissé aggódtam. Ha kiderülne a kapcsolatunk Hyukie-val, óriási botrány lenne belőle, és úgy sejtettem azt se lendítene túlságosan a helyzetem, hogy európai vagyok. De ha ilyen gondolatok jutottak eszembe gyorsan elhessegettem őket, szemlátomást Hyukie sem foglalkozott ezzel, márpedig neki csak tudnia kellett meddig mehet el.  Egyik este épp lefekvéshez készülődtem, amikor különös dologra lettem figyelmes, mintha valahonnan a távolból énekszót hallottam volna. Odaléptem az ablakomhoz és miután elhúztam a függönyt, hogy kinézzek teljesen ledöbbentem a látottaktól. Hyukie állt az ablakom alatt és énekelt, mellette egy széken Sungmin ült és gitárján kísérte őt. Még mindig döbbenten álltam az ablakban, amikor Andi rontott be hozzám.
- Szandi látod ezt? – kérdezte izgatottan az ablak felé böködve.
- Aha – bólintottam.
- Szerenádot ad neked, hát nem romantikus? – olvadozott.
- Szerenádot? – csodálkoztam – Nekem még soha senki nem adott szerenádot.
Andi rám nézett, majd elnevette magát.
- Szandi térj már magadhoz! Gyere nyisd ki az ablakot, hogy lássa, hallod őt.
Mikor kinyitottam, teljes gyönyörűségében hallhattam Hyukie hangját. Nagyon elegáns volt. Fekete öltönyt viselt fehér inggel, kezében egy szál vörös rózsával. Sungmin is ugyanolyan öltönyben volt. Mikor meglátott elmosolyodott, még egy kicsit közelebb jött az ablakomhoz, de az éneklést egy pillanatra sem hagyta abba. Andi tapintatosan az ablaktól egy kissé távolabb húzódott, miután gyorsan kipillantott és szemügyre vette a két fiút. Kellemesen langyos éjszaka volt, a néha fellibbenő hűs szél további enyhülést hozva futott át a csillagoktól ragyogó éjszakai égbolton. A hold hatalmas korongjának ezüstös fényével beborította a tájat. Én pedig mosolyogva, az ablakban állva hallgattam, ahogy a szerelmem csak nekem énekel. Leírhatatlan érzés volt. Hyukie újra és újra meg tudott lepni. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy nemsokára mindennek vége és haza kell mennem, és ez a kegyetlen érzés könnyeket csalt a szemembe. De most nem akartam erre gondolni, pizsamám ujjával letöröltem könnyeimet és újra mosolyogtam. Hyukie több dalt is elénekelt nekem és miután befejezte elkezdte a házat vizsgálni. Először nem érettem mit akar, aztán minden világosság vált ahogy elkezdett mászni a  falon.
- Hyukie, azonnal mássz le! – kiabáltam le ijedten.
- De a rózsa! – emelte a magasba.
- Kapaszkodj két kézzel te ütődött! – szidtam le idegesen, nagyon féltem, hogy leesik – Mássz le, lemegyek hozzád!
- Rendben!
Mikor meggyőződtem róla, hogy elkezdett lefelé mászni én is gyorsan lesiettem hozzá.
- Te olyan hülye vagy! – vetettem magam a karjaiba.
- Nem, csak szerelmes - nevetett – tessék, ez a tiéd!
Elvettem a rózsát és beleszagoltam, nagyon jó illata volt.
- Köszönöm. És köszönöm ezt az egészet. Annyira szép volt!
- Érted bármit és örülök, hogy tetszett. Bevallom nagyon ideges voltam, még sosem csináltam ilyet.
- Ez volt az első alkalom, hogy valakinek szerenádot adtál? – csodálkoztam.
- Igen – bólintott.
Ekkor pillantásom a kissé távolabb tébláboló Sungmin-ra esett és eszembe jutott, hogy neki is illene megköszönnöm.
- Köszönöm Sungmin! – kiáltottam neki oda. Minnie biccentett aztán zavartan elfordult és valamit nagyban matatni kezdett a gitárján. Magamban elmosolyodtam szégyenlősségén. Bezzeg valaki nem ennyire szégyenlős, biztos voltam benne, hogy Andi az ablakban lóg és onnan figyeli az eseményeket.
- Van itt még valami, - vett elő egy kis dobozkát Hyukie – tessék ez a tiéd.
Elvettem tőle a dobozt és óvatosan kinyitottam. Egy gyönyörű szép ezüst lánc volt benne egy félbetört szívvel.
- Tetszik? – kérdezte Hyukie.
- Igen, nagyon szép!
- Feltehetem?
- Persze.
Megfordultam és Hyukie a nyakamba akasztotta a láncot. Majd mosolyogva kigombolta az inge felső gombját és meglepődve vettem észre, hogy az ő nyakában is egy ugyanilyen lánc lógott a félbetört szív másik felével.
- Mindig hordani fogom – nézett rám gyengéden.
- Én se fogom levenni soha – ígértem.
Hyukie lehajolt és lágyan megcsókolt.
- Ideje indulnom – simított végig hajamon – Sungmin már így is többet tett értem mint amennyi megérdemlek – nézett szeretetteljesen barátjára.
- Á miattam nem zavartassátok magatokat – motyogta.
De igaza volt Hyukie-nak, nem várhatjuk el, hogy Sungmin egész éjjel gyertyát tartson nekünk.
- Holnap látlak? – kérdeztem.
- Délelőtt interjúnk lesz, délután meg táncpróbánk, de este jövök.
- Rendben. Vigyázz magadra! 
- Te is!  Szeretlek!
- Én is szeretlek!
Búcsúzóul még egyszer megcsókolt, aztán beszálltak az autóba és elhajtottak. Bamba mosollyal az arcomon ballagtam vissza a szobámba. Andi már nem volt ott, valószínűleg mikor látta, hogy elindulok befelé, visszaiszkolt a saját szobájába. Adott egy kis haladékot, majd csak holnap reggel fog kifaggatni, nevettem magamban. Lefeküdtem az ágyamba és a medált kezemben tartva aludtam el azon az éjszakán.

11. fejezet - Egy különleges este

Kuncogni kezdtem.
- Andi hagyd már abba! - szóltam bele tetettet felháborodással a telefonomba, miközben folyamatosan kuncogtam - de-de igazad van...te vagy a legdrágább dongsaeng...szóval a bácsi is.
Nem bírtam tovább és ennél a mondatnál nevetésben törtem ki. Hyukie csodálkozva nézett rám. Egyrészt mert egy árva szót sem értett belőle, másrészt meg, ha koreaiul beszéltem is volna akkor sem lett volna számára világosabb a helyzet. Igazából senki számára nem lett volna az. Ezt csak mi ketten értettük Andival. Gondolatban visszamentem abba az időbe amikor még Andi is Magyarországon élt, mennyit hülyéskedtünk. Hae bácsi és Teuk bátyus, a családfa. Ha ezt egyszer a fiúk megtudnák. Még nagyobb nevetésben törtem ki, már megszólalni se tudtam, csak potyogtak szemeimből a könnyek.
- Most...le... te..szem - nyögtem valahogy a telefonba - szia.
Miután letettem a telefont Hyukie továbbra is csodálkozva nézett rám. Láttam a szemében a kíváncsiságot, de úgy tettem mint aki nem vesz észre semmit. Végül nem bírta tovább és nekem szegezte a kérdést.
- Mi volt ennyire vicces?
- Á semmi - legyintettem, nem igazán akartam neki elmesélni barátnőmmel közös régi kis játékunkat.
- Na légyszi  - kérlelt.
- Tényleg nem fontos - egész zavarba jöttem.
Erre Hyukie bevetette azt aminek tudta, hogy nem tudok ellenállni, rám nézett azokkal a gyönyörű nagy barna szemeivel, akár egy elveszett ártatlan kiskutya.
- Oké - adtam meg magam - szóval tudod matekban van a deriválás.
- Ö igen. Bár matekból sosem voltam túl jó - vakarta meg zavartan a fejét.
- Na és szóval...ízé...Andi azt mondta, hogy...ö...ízé.. milyen jól lehetne a tanári asztalon deriválni - nyögtem ki nagy nehezen, de Hyukie csak értetlen szemekkel nézett rám - ízé...ő mást értett deriválás alatt - éreztem, ahogy a nyakamig elpirulok.
Aztán Hyukie-nak is leeshetett mert széles vigyor terült el az arcán.
- Ti kis perverzek!
- Nem is! Kikérem magamnak...illetve magunknak! - tiltakoztam.
De Hyukie továbbra is csak vigyorgott. Nagyot sóhajtottam magamban. Éreztem, hogy nem kellett volna elmondanom neki, most majd mindig ezzel fog húzni.
- Hagyd már abba - ütöttem játékosan a vállára.
- Igenis - húzta ki magát, de fél perc múlva ismét ott ült a vigyor az arcán, feladtam.
Nem sokkal később Hyukie elköszönt tőlem, próbára kellett mennie. Én pedig elhatároztam, hogy megkeresem Andit és megölöm. Na jó, lehet megkegyelmezek neki. Még meglátom. Végül is megkegyelmeztem neki, mert abban a pillanatban ahogy megláttuk egymást, mindketten hatalmas nevetésben törtünk ki. Elhülyéskedtünk az egész délutánt a régi emlékek felidézésével, amit aztán telefonom csörgése szakított félbe.
- Szia - Hyukie szóltam bele a mobilomba - aha...igen, értem...persze...igen írom...szólok neki is...szeretlek, szia.
Letettem a telefont, majd barátnőmre néztem, aki várakozásteljesen nézett vissza rám. A kis kíváncsi fáncsi mindig mindent tudni akart.
- Találkozni szeretne velem és azt akarja, hogy te is gyere.
- Én? - csodálkozott barátnőm - ugyan minek?
- Jobban mondva nem ő, hanem Hae, mert hogy ő is ott van Hyukie-val.
- Ja, az más - mosolyodott el.
- Na persze, az már mindjárt más, mi? - néztem rá összehúzott szemöldökkel.
- Jaj unnie, inkább gyere, menjünk! - és már libbent is az ajtó felé. Néha szerettem volna megnézni munka közben, amikor normális felnőtt módjára viselkedik. Állítólag!
Miközben mentünk kifelé hívtam egy taxit, mivel fogalmam sem volt, hol volt az a hely amit Hyukie megadott és néhány napos Szöuli tartózkodás után még nem mertem ide-oda mászkálni a városban. Mikor megérkeztünk a taxi egy hatalmas épület elé gördült be. Időközben besötétedett, de az utcai lámpa fénye megvilágította az épület homlokzatát. Szöuli Nemzeti Egyetem olvastam a feliratot. Minek kellett idejönnünk csodálkoztam magamban, mindegy nemsokára úgyis megtudjuk. Kifizettem a taxist és kiszálltunk a kocsiból.
- Sziasztok - köszönt ránk hátam mögül egy hang, mire összerezzentem.
- Hyukie, a frászt hoztad rám - morogtam mikor megfordulva felismertem a hang tulajdonosában kedvesemet.
Velem egy időben Andi is majd frászt kapott, még egy halk sikoly is elhagyta a száját. Hae ugyanis minden figyelmeztetés nélkül átkarolta hátulról a derekát, mire barátnőm majd szívrohamot kapott.
- Hae meg akarsz ölni - nézett rá mérgesen.
- Ne haragudj - nézett rá a fiú bűnbánó szemekkel, ennyi elég is volt Andi máris mosolygott Hae-ra. Ezt a lányt kenyérre lehet kenni.
Na jó, ha őszinte akarok lenni, én se vagyok különb nála, ha Hyukie-ról van szó.
- Minek kellett idejönnünk? - fordultam felé.
- Emlékszel, reggel meséltél arról a deriválás dologról.
- Igen, és? - kezdtem rosszat sejteni.
- Gondoltam valóra válthatnánk.
- Mit? - kezdtem nagyon-nagyon rosszat sejteni.
- Hát ezt a deriválás dolgot.
- Ezt, hogy érted? - most már kezdtem pánikolni.
- Hát valóra váltom a tanári asztalon való deriválásos álmod - villantotta rám igencsak perverz mosolyát.
- Hogy mi? - pánikolásom elérte a tetőpontját, köpni-nyelni nem tudtam.
- Ezért is hívtam ide Hae-t ő lesz az elterelő hadművelet.
- De Hyukie mi lesz ha elkapnak?
- Nem fognak, különben is max. kihívják a zsarukat - vonta meg a vállát.
- Max kihívják a zsarukat? - visszhangoztam döbbenten - Hyukie a képed ott fog virítani minden holnapi újság címlapján. Ebből hatalmas botrány lehet.
- De nem lesz - mondta olyan nyugodtsággal mint aki minden nap ezt csinálja.
- Mond csak, te már mással is deriváltál tanári asztalon? - szegeztem neki a kérdést.
- Nem, még soha - tiltakozott két kézzel.
- Te meg csak ne kuncogj ott! - torkolltam le barátnőmet, aki menedék gyanánt Hae-hez bújt.
- Ha gondolod mi is deriválhatunk utána egyet, az egyik tanári asztalon - nézett rá huncutul.
- Lee Donghae - emelte fel barátnőm a hangját - még egy ilyen megjegyzés és nem lesz mivel többet deriválnod az életben!
Mindannyian elnevettük magunkat meglátva Andi mérges kis pofikáját.
- Rendben, akkor indulhatsz Hae! - szólt neki Hyukie.
Hae eltűnt a következő sarkon és nemsokára egy autó gördült az épület elé. Hae kiszállt, lehajolt és egy késsel kiszúrta az egyik kereket. Aztán bedobta a kést a kesztyűtartóba majd elindult be a portáshoz. Mindeközben mi elbújtunk az egyik fa árnyékában, onnan vártuk az eseményeket.
Nem sokkal később Donghae meg is jelent a portással és neki álltak kereket cserélni.
- Gyere! - kapta el a kezem Hyukie, óvatosan elsurrantunk Hae és portás mellett, majd be az épületbe. Hyukie határozottan vezetett a folyosókon, míg nem az egyik terem előtt megálltunk.
- Nos információim szerint ez a matek eladó - mosolygott rám.
- Olyan hülye vagy! - nevettem el magam.
Hyukie benyitott az ajtón. A hatalmas előadó ablakain besütött a holdfény hangulatosan megvilágítva a tábla előtt húzódó hosszú tanári asztalt. Kissé zavarba jöttem ahogy beléptem, még ha ez nem is annak az egyetemnek az előadója ahova én járok. Elsétáltunk a tanári asztalig aztán körbe néztünk. A terem teljesen kihalt volt, a vége már sötétségbe burkolózott. Furcsán éreztem magam, de ahogy megfordultam és szembe találtam magam Hyukie-val még a lélegzetem is elállt. A hold ezüstös fénye beragyogta az arcát olyan volt akár egy herceg, szőke haja lobogó fáklyaként világított a sötétben. Arcának nyugodt, lágy vonásai teljesen elvarázsoltak, belenéztem hatalmas, gyönyörű szemeibe és egy másodperc alatt elfelejtettem hol is vagyok. Elvarázsolt és én hagytam, hogy ez a csoda elragadjon. Arca közeledni kezdett az arcom felé, hogy aztán végül szája a számra tapadjon. Hosszú, forró csókban egyesültünk. Aztán Hyukie felültetett a tanári asztalra, majd felmászott mellém, kissé hátrébb csúsztunk. Hyukie újra megcsókolt miközben lágyan hanyatt döntött. Majd ráült a csípőmre és úgy kényeztetett tovább. Előbb a nyakamat kezdte el csókolgatni, majd a fülcimpámat harapdálta.
- Szeretlek - súgta a fülembe mielőtt visszatért a nyakamhoz, ahonnan tovább vándorolt vállamra, közben lehúzta rólam a pólót és kezeivel a melleimet kezdte el masszírozni. Válaszul apró nyögéseket hallattam. Elmosolyodott és elkezdett lefelé haladni, apró csókokkal hintette be hasamat. Mikor elért a nadrágomhoz kezét becsúsztatta bugyimba és ujjaival kezdett el izgatni.
- Hyukie - nyögtem - nem bírom. Éreztem ahogy megfeszül testem, minden porcikámmal akartam őt. Babrálni kezdtem az övével ami végül sikerült kinyitnom és lehúztam róla a nadrágot, majd a boxerét. Aztán ő is levette a nadrágom, lehúzta a bugyim és óvatosan belém hatolt. Először lassan mozgott bennem, de én már nem bírtam tovább.
- Gyorsabban - lihegtem, mire ő azonnal eleget tett kérésemnek. Kezeimmel a hátát markolásztam, néha felszisszent mikor erősebben vájtam bele körmeimet, de nem tudtam visszafogni magam. Éreztem, hogy már nincs sokra hátra, mikor aprót sikkantottam, elérte a gyenge pontom. Ő is észrevette és még erősebben és gyorsabban mozgott bennem, arra a pontra koncentrálva. Néhány lökés után szinte egyszerre élveztünk el. Fáradtan rám borult, még egy ideig mindketten kapkodva vettük a levegőt.
Mikor egy kissé mindketten megnyugodtunk, Hyukie kissé felemelkedett.
- Hogy érezed magad? - kérdezte mosolyogva.
- Boldog vagyok, nagyon boldog, köszönöm Hyukie - válaszoltam miközben könnybe lábadt a szemem.
- Ha te boldog vagy akkor én is - simított végig arcomon.
- Szeretlek! - szakadt ki belőlem, nem volt rá más szó, amivel érzéseimet ki tudtam volna fejezni.
- Én is szeretlek - odabújt mellém és csak feküdtünk így csendben.
- Nem akarom elrontani ezt a szép pillanatot, de lassan indulunk kellene - emeltem rám tekintetét egy kis idő múlva.
- Igen, én is azt hiszem, hogy jobb lenne mielőtt észrevesznek minket - helyeseltem. Most, hogy félig-meddig visszatértem a valóságba, megint egy kissé aggódni kezdtem.
Gyorsan felöltöztünk és az ajtóhoz siettünk. Biztos, ami biztos Hyukie előbb kikukucskált az ajtón és csak miután nem látott senki mentünk ki a folyosóra. De várjunk csak torpantam meg.
- Hyukie, hogy fogunk mi innen kijutni? - néztem rá aggódva.
- Hogy állsz az ablakon át való közlekedéssel? - kérdezte nevetve.
- Azt hiszem menni fog - kuncogtam.
Hyukie megfogta a kezem és biztos kézzel vezetett, mindent alaposan eltervezett, állapítottam meg magamban. Végül a folyosó egyik ablakánál álltunk meg. Kinyitotta, majd kimászott, aztán segített nekem is lemászni az ablakból. Óvatosan az épület sarkához lopakodtunk és úgy tűnt az égiek is velünk vannak, mert abban a pillanatban egy felhő takarta el a holdat, így hát kihasználva a szinte teljes sötétséget, gyorsan kilopakodtunk a kapun. Hyukie előkapta a mobilját.
- Kit hívsz?
- Hae-t, hogy jöjjön értünk.
- Kérlek ne! - fogtam le a kezét - inkább sétáljunk - kértem.
Apró zavartságot véltem felfedezni arcán, de aztán elmosolyodott.
- Rendben, ahogy akarod.
Megindultunk a hold alatt kéz a kézben és én nagyon boldognak éreztem magam. Ez az egész olyan hihetetlen és csodálatos volt. Azt kívántam bárcsak sose érne végett az éjszaka és örökre Hyukie-val sétálhatnék így kézen fogva.

10. fejezet - A félreértés

A következő napok remekül teltek, nagyon jól éreztem magam Hyukieval. Megmutatta az egész várost. Volt hogy kettesben, volt hogy Andival és Haeval négyesben mentünk. Szerencsére egyik alkalommal sem ismertek fel, így több menekülős mutatványra  hála az égnek nem volt szükség.
Egyik nap Szöül egyik gyönyörű parkjában sétáltunk mikor Hyukie észrevett egy vattacukor árust. Andival mint két kisgyerek futásnak eredtek. Hae-val nevetve követtük őket.
- Szandi – hallottam egyszer csak Hae hangját.
- Igen? – kérdeztem miközben felé fordultam, ám arckifejezése igencsak meglepett. Zavartnak tűnt, mint aki nem találja a helyét.
- Minden rendben van? – kérdeztem.
- Igen... csak szeretnék tőled egy szívességet kérni, ha lehet.
- Persze, mond csak.
Mialatt elmondta mit szeretne különböző érzések futottak át rajtam. Először meglepettség, aztán szeretet, melegség és együttérzés.
- Hát ez lenne, ezt szeretném kérni tőled – összegezte Hae. Ahogy állt előttem olyan volt mint egy megszeppent kisfiú. Még sosem láttam ilyennek, sőt igazság szerint el se tudtam képzelni hol Lee Donghae ilyen is lehet.
- Rendben Hae - mosolyogtam rá, láttam rajta, ahogy megkönnyebbül.
Pár nappal később sor kerítettünk Hae kérésének teljesítésére. Hyukie-t fotózásra hívták, így hát Hae gond nélkül átjöhetett hozzám.
- Akkor kezdhetjük? - kérdeztem.
- Igen - bólintott, de láttam rajta még mindig nagyon zavarban van.
- Nyugi Hae, menni fog, ne aggódj - biztattam.
Elém állt, nagy levegőt vett, majd nekikezdte.
- Andi beszélhetnénk?
- Persze - mosolyogtam rá.
- Szóval - állt idegesen egyik lábáról a másikra - tudom, hogy ezt már egyszer megbeszéltük és azt mondtad nem lehet semmi köztünk, de egyszerűen nem tudlak kiverni a fejemből. Én szeretlek, teljes szívemből és nem vágyom semmi másra, csak, hogy veled lehessek. Kérlek mondj igent. Bármilyen akadállyal is kell megküzdenünk, sikerülni fog, én tudom.
- A válaszom igen Hae, én is szeretlek - szinte akaratlanul csúsztak ki a szavak a számon. Hae szemében annyi remény és fájdalom, annyi érzelem tükröződött, ez a fiú tényleg nagyon szerelmes állapítottam meg.
Ám ebben a pillanatban apró sikoly törte meg a pillanatnyi csendet. Ahogy a hang irányába fordultam, meghűlt ereimben a vér. Hyukie állt a nappali bejáratánál. Arcára kiült a döbbenet, ahogy ránk nézett, szóra nyitotta volna száját, de nem jött ki hang  a torkán. Megfordult és futásnak eredt, a becsapódó bejárati ajtó éles hangja jelezte, hogy már kívül van a házon. Ekkor magamhoz tértem döbbenetemből.
- Hyukie - kiáltottam fel és indultam volna utána, de Hae hirtelen kinyújtotta a karját előttem, megállítva ezzel.
- Majd én - mondta és már ott se volt. De én nem tudtam tétlenül ülni ezért utána siettem.
Hyukie már a kocsiban ült, de Hae a kocsi elé állt kitárt karokkal. Hyukie gyújtást adott a kocsira, és egy pillanatra komolyan megijedtem, hogy képes és áthajt Hae-n. De Hae csak állt ott tekintetét kitartóan Hyukie szemébe mélyesztve, mire ő levetette a gyújtást a kocsiról és kiszállt.
- Mit akarsz? - vetette oda flegmán a kérdést Hae-nak.
- Megmagyarázni ezt az egészet.
- Azok után, hogy elárultál, nem hiszem, hogy lenne ez még mit megmagyarázni.
- Nem árult el senki senkit, ez egy félreértés.
- Na persze.
- Kérlek Hyukie higgyj nekünk. Beszéljük meg ezt az egészet! - kérleltem én is.
- Te csak maradj ki ebből! - kiáltott rám.
Összerezzentem érces hangjától, még sose hallottam ilyennek. Éreztem ahogy könnyek szöknek a szemembe, a tudat, hogy egy ilyen ostoba félreértés miatt elveszíthetem, úgy éreztem a szívem tépik ki.
- Márpedig most bejössz és megbeszéljük ezt az egészet! - kapta el Hae Hyukie karját.
- Engedj el! - üvöltötte.
- Fejezd be ezt az állandó makacsságod, emiatt bántasz meg embereket és veszítesz el mindenkit! - üvöltött most már Hae is.
Hyukie-t megdöbbenthette Hae hirtelen érzelemkitörése, mert egy szót sem szólt csak bólintott.
Vajon Hyukie látta már ilyenek Hae-t morfondíroztam el egy pillanatra, de nem volt időm gondolkodni mert már jöttek is befelé.
- Ülj le! - közölte vele Hae.
Hyukie kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán rögtön be is csukta és leült a kanapéra.
- Nem úgy van ahogy gondolod - kezdett neki Hae - én nem vagyok szerelmes Szandiba és ő se belém. Ez csak egy próba volt. Az igazság az... - láttam ahogy kezd zavarba jönni és elpirul, de végül erőt vett magán - az igazság az, hogy én teljesen beleszerettem Andiba. Teljes szívemből szeretem és bár azt mondta nem lehet semmi közöttünk én szeretném még egyszer megpróbálni. Ezért megkértem Szandit, hogy gyakoroljon velem. Az elejéről bizonyára lemaradtál, mert akkor hallhattad volna, ahogy Andinak hívom. Ennyi történt. Nagyon sajnálom, hogy ekkora galibát okoztam. De ha valaki hibás akkor az csak is én vagyok. Szandit semmiféle felelősség nem terheli.
- De miért nem mondtad el ezt nekem? - kérdezte Hyukie meglepődve.
- Azt hiszem talán szégyelltem magam - hajtotta le a fejét Hae.
- Lee Donghae - nézett rá összevont szemöldökkel Hyukie - mióta is ismerjük mi egymást?
- Már gyerekkorunk óta.
- Akkor ne legyen előttem semmi szégyellnivalód! Megértetted?
- Igen - mosolyodott el Hae.
Hyukie is elmosolyodott, odalépett és átölelte barátját.
- És még én vagyok mindig a hülye, mi? - mormogta.
- Néha én is lehetek, nem igaz? Különben túl unalmas lenne - dugta ki oldalt kissé a nyelvét Hae.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, hála az égnek, hogy kibékültek. Aztán Hyukie hozzám lépett.
- Szandi én annyira sajnálom... - kezdte, de én szájára helyeztem mutatóujjam félbeszakítva ezzel őt.
- Psszt, nem kell mondanod semmit!
Majd odahúztam magamhoz és megcsókoltam.
- Szeretlek Lee Hyukjae, csakis kizárólag téged.
- Én is szeretlek Szandi.
Odabújtam hozzá és kényelmesen befészkeltem magam a karjai közé. Adott egy puszit a fejemre aztán kibújt az ölelésemből.
- Akkor viszont folytassátok a gyakorlást - mosolygott ránk.
- De... - kezdte zavartan Hae.
- Semmi de, én már megtaláltam a boldogságot, úgyhogy most tegyünk róla, hogy Hae is meglelje.
- Köszönöm Hyukie - nézett rá hálás szemekkel Hae.
- Akkor én vissza is megyek a dormba.
- Tényleg, jut is eszembe Hyukie, hogyhogy ilyen korán megjöttél, mármint a fotózás? - érdeklődött Hae.
- Elmaradt, a fotós lebetegedett. Azt mondták majd valamikor jövőhéten lesz megtartva, előtte még értesítenek.
- Ja értem.
- Na akkor én mentem. Ügyes légy Hae - kacsintott barátjára.
- Lee Hyukjae! - nézett rá morcosan egy pillanatra, aztán elnevette magát.
Hyukie elment, mi pedig belevetettük magunkat Hae-val a gyakorlásba. Most már csak az kell, hogy Andi igent mondjon és minden tökéletes lesz.

9. fejezet - Érzések

 Kinyitottam szemem, a kék égen megbúvó nap fényes sugaraival beragyogta az egész tengerpartot. Éreztem ahogy Hyukie megsimogatja a hajam.
- Felébredtél? – kérdezte.
- Igen – néztem fel rá, miközben fejem még mindig mellkasán pihent.
- Jól aludtál?
- Igen, fantasztikusan. És te?
- Hááát... elment.
Felhúztam szemöldököm, csak elment, csodálkoztam, de aztán megláttam Hyukie huncut tekintetét.
- Teee -  hajoltam fölé – ezért büntetés jár.
- És milyen büntit kapok?
- Mondjuk ilyet – és hosszan megcsókoltam.
- Hmmm, ez finom volt. Ha mindig ilyen büntetést kapok akkor állandóan rossz fiú leszek.
- Na-na! Maradj te csak meg jó fiúnak. Az én jó fiúmnak.
- Ígérem – magához húzott és megcsókolt.
Kisimítottam egy hajtincset az arcából.
- Olyan jó a karjaidban ébredni – mosolyogtam rá, de akkor akár egy villámcsapás hasított belém a tudat, ébredni, reggel, te jó ég reggel van. Andi! Nem mentem egész éjjel haza.
- ÁÁÁÁ – ugrottam fel.
- Mi a baj? – kérdezte Hyukie.
- Andi! Kint maradtam egész éjjelre és nem szóltam neki, már biztosan nagyon aggódik.
- Hé, tudja, hogy velem vagy. Én vigyázok rád – karolta át a derekam.
- Akkor már mindkettőnk miatt aggódik – éreztem ahogy ellágyulok Hyukie karjaiban, de erőt vettem magamon. Fordított helyzetben én is aggódnék érte. A lehető leghamarabb haza kell érnem.
- Bizonyára már rég lefeküdt aludni – nyugtatgatott Hyukie – mire felébred mi is hazaérünk. Ne aggódj.
Bólintottam. Gyorsan összepakoltunk, beültünk a kocsiba és elindultunk haza.
- Sajnálom – mondtam útközben Hyukie-nak.
- Ugyan mit? – csodálkozott.
- Hát hogy elrontottam ezt a szép reggelt.
- Ne beszélj hülyeségeket, dehogy rontottad el! Ez volt eddigi életem legszebb reggele.
Nem mertem rá nézni. Zavaromban a ruhám ujjával kezdtem el játszani.
- És különben is – folytatta – valamit elfelejtesz.
- Mit? – néztem rá kérdően.
- Pontosabban valakit. Hae-t.
- Hae-t? Ööö ne haragudj, de ezt most nem igazán értem.
- Tudom mit jelent aggódni egy barátért – mosolygott rám.
Hát persze, világosodtam meg hirtelen. Hisz ők Hae-val ugyanolyan jóban vannak mint én Andival. Nyilván már voltak olyan helyzetben amikor egyikük aggódott a másikért.
- Tényleg Hae nem aggódik, hogy kimaradtál egész éjszakára?
- Tudod a fiúknál ez másképp van – jelent meg kaján vigyor az arcán.
Belepirultam mikor leesett mire gondol.
- Te perverz állat! – csaptam a combjára.
- Hé, nem tehetünk róla – védekezett – a fiúk már csak így működnek.
- Ja, na persze – nevettem.
Szerencsére hamar hazaértünk, nem volt nagy a forgalom ezen a reggelen. Óvatosan forgattam el a kulcsot a zárban, nehogy felébresszem Andit. Magamban hálát adtam, hogy hoztam magammal egyáltalán kulcsot. Halkan kinyitottam az ajtót, Hyukie csendben lépkedett mögöttem.  Amikor beléptem a nappaliba az elém táruló látvány mosolyt csalt arcomra. A kanapán ott ült Andi és Hae. Andi feje Hae vállán pihent, Hae feje pedig Andi fejének dőlt neki. Mindketten édesdeden aludtak.
Hyukie halkan kuncogott mellettem és a fejét csóválta.
- Ez a fiú...
- De olyan szépek így együtt – gyönyörködtem még bennük egy kicsit.
- Gyere menjünk be a szobámba, ne ébresszük fel őket – fogtam meg Hyukie kezét miközben magam után húztam.
- Mi lenne ha addig inkább elmennénk reggelit venni? – állított meg Hyukie.
- Ez nem is rossz ötlet!
Halkan kiosontunk és elmentünk a legközelebbi boltba bevásárolni.  Már majdnem hazaértünk amikor Hyukie hirtelen lefékezett.
- A francba – morgolódott.
- Mi az? – kérdeztem.
- Elfelejtettem narancs dzsúszt venni. Hae imádja. Gyorsan visszaszaladok érte. Nem baj ugye?
- Dehogy. Persze, menj csak.
Gyors puszit lehelt az ajkamra.
- Sietek.
Egyedül indultam tovább, szerencsére már csak két sarokra voltam otthontól. Óvatosan kinyitottam az ajtót és beléptem a házba. Be akartam fordulni a nappaliba amikor megláttam Andit és Hae-t. Normális esetben üdvözöltem volna őket, de most gyorsan visszaléptem a fal takarásába, nehogy meglássanak. Hae és Andi ugyanis a nappali közepén álltak egymást átkarolva. Nem mertem megmozdulni, féltem, hogy nem tudok olyan halkan kiosonni mint ahogy jöttem és megzavarom őket.
- Hae ennek nincs semmi értelme – hallottam Andi hangját. Nem akartam hallgatózni, de ez felkeltette a kíváncsiságom, vajon minek nincs semmi értelme csodálkoztam.
- De hát szeretjük egymást.
- De én nem sokára visszamegyek Tokióba téged pedig ide köt a munkád, az életed.
- De Tokió és Szöul nincs olyan messze egymástól.
- Hae, kérlek, ezt már egyszer megbeszéltük.
- De én ezt nem tudom elfogadni.
Levegőt se mertem venni. Még sosem hallottam Hae-t ilyen fájdalmas hangon beszélni.
- Kérlek – hallottam Andi hangját, szinte könyörgött,  aztán már csak arra eszméltem, hogy sír. Legszívesebben berohantam volna hozzá, hogy átöleljem, hogy megvigasztaljam. Hogy elmondjam neki milyen hülye. Elakadtam gondolataimban. Nemsokára én is hazamegyek. Vajon mi lesz akkor velem  és Hyukie-val? Talán jobb lett volna bele se kezdeni, tűnődtem. Nem! Ezeket az érzéseket és emlékeket már senki nem veheti el tőlem. Még ha el is kell majd válnunk, nem átélni őket... még a gondolata is szörnyen hangzott, soha semmire nem cserélném el ezt a néhány napot. Éreztem ahogy könny szökik a szemembe.
- Kérlek ne sírj! – hallottam bentről Hae-t - ne haragudj, többet nem hozom szóba.
- Köszönöm – hallottam barátnőm fojtott hangját.
Ekkor nyílt a bejárati ajtó és Hyukie lépett be ratja. Gyorsan letöröltem kézfejemmel könnyeimet.
- Hát te? – csodálkozott – nem akarsz lepakolni? Vagy még alszanak? - nézett be a nappalin – nem már fent vannak!
- Szép jó reggelt! – lépett be Hyukie nevetve és pedig követtem őt.
- Hát ti meg merre jártatok? – kérdezte kaján mosollyal az arcán Hae?
Elmosolyodtam, a férfiak tényleg javíthatatlanok. Lopva Andira néztem, de arcán nyoma sem volt bánatnak, jókedvűen, mosolyogva nézte a fiúkat.
- És te meg mit keresel itt? - vágott vissza Hyukie – csak azt ne mond, hogy már hajnalban átjöttél.
- Neeem, még este jöttem. Még se hagyhattam Andit egy egész éjszakára egyedül – vágott ártatlan bárány képet Hae.
- Na persze, te meg az önzetlen szívjóságod – nevetett Hyukie.
- Na jól van elég volt, gyertek inkább enni – tereltem be mindenkit a konyhába.
Körbeültük az asztalt, én pedig kipakoltam mind azt a finomságot amit Hyukie-val vettünk a boltban. Nevetgélve, jókedvűen reggeliztünk meg. Hiányozni fognak ezek a pillanatok, futott át agyamon, de most nem akartam ezzel foglalkozni. Elhatároztam, hogy mostantól csak a mának fogok élni.

8. fejezet - Tengerparti valóság

Izgatottan vártam vajon hova visz Hyukie.  Egy jó félórányi autókázás után meg is érkeztünk a tengerpartra. A látvány csodálatos volt. A nap fénye megcsillant a hófehér homokon, a tenger morajlása lágy zeneszóként töltötte be a tájat. Amerre a szem ellátott csak a végtelen kék tenger látszódott. Hyukie kivette a takarót és a kosarat, aztán lementünk a tengerpartra. Minél lejjebb mentünk annál jobban elbővült ez a fantasztikus látvány.
- Álomszép, ez egyszerűen…gyönyörű! – nem találtam a szavakat.
- Szeretek ide járni, csendes és nyugodt, itt nincsenek turisták – magyarázta nekem Hyukie – itt nyugodtan tudok gondolkodni.
- Ezt teljesen meg tudom érteni.
- Nálatok van tenger? – érdeklődött.
- Nem, sajnos nincs – mondtam szomorúan.
- Akkor majd még kijövünk máskor is, ha szeretnéd?
- Az nagyszerű lenne, köszönöm.
- Itt jó lesz szerintem – terítette le Hyukie a takarót a homokra, majd letette rá a kosarat – gyere, menjünk sétálni.
Levette a szandálját meg a zokniját, én pedig követtem a példáját. Megfogta a kezem és futva tettük meg az utat a tengerig. Szorosan a víz mellett sétáltunk, hagyva, hogy a hullámok elöntsék lábainkat. A nap lejjebb ereszkedett az égen így már nem volt az a hihetetlen nappali forróság, de még nem volt hideg se.
Hyukie hirtelen fröcskölni kezdett. Nevetve próbáltam félreugrani a víz elől, de nem sok sikerrel. Persze én se akartam az adósa maradni és ellentámadásba lendültem. Pár perc múlva mindketten csuromvizesek voltunk és dőltünk a nevetéstől. Visszamentünk a takaróra, hogy pihenjünk egy kicsit és megszárítkozzunk. Hyukie nemes egyszerűséggel lekapta magáról a pólót, mondván, hogy így majd gyorsabban megszárad, én pedig hirtelenjében azt se tudtam merre nézzek, mikor megláttam erős, izmos mellkasát és gyönyörűen kidolgozott kockás hasfalát. Kissé elpirultam ahogy magamra néztem. Olyan helyeken is átlátszott a pólóm, ahol nem szerettem volna, de én mégse kaphattam csak úgy le magamról. Hyukie viszont úgy tett mint aki semmi sem vett észre.
- Éhes vagy? – kérdezte, miközben odahúzta magához a kosarat.

- Igen – válaszoltam.
Hyukie leszedte a kosár fedelét, majd kivett egy kisebb dobozt, két tányért, két poharat, egy üveget és szalvétákat. A dobozból süteményeket vett elő. Nagyon jól néztek ki. Hármat az én tányéromra, hármat az övére helyezett, majd az üvegből töltött a poharainkba. Megkóstoltam a süteményt, isteni volt.
- Te Hyukie, ez a sütemény egyszerűen mennyei!

- Tényleg ízlik? – csillantak fel szemei.
- Igen, nagyon finomak.
- Én sütöttem – pirult el.
- Wow, nagyon ügyes vagy – néztem rá tágra nyílt szemekkel, nem is tudtam, hogy Hyukie tud sütni, csodálkoztam magamban.

- De az igazsághoz hozzátartozik, hogy Wookie segített nekem. Ez az első alkalom, hogy sütöttem és féltem, hogy elrontom. Nem akartam neked csalódást okozni. Sungmin pedig a teában segített.
Az ég alja vérvörös volt, a nap már majdnem teljesen lebukkant a horizont alá, ám ebben a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy az ég vagy Hyukie arca vörösebb.
- Nagyon ügyes vagy – dicséretem meg újra, aztán szemeim elkerekedtek a felismeréstől – Hyukie te most csak miattam sütöttél?
Szégyenlősen bólintott egyet. Éreztem, hogy most én kezdek el pirulni.
- Köszönöm. Értem még sosem tett senki ilyet.
Rám mosolygott és pedig viszonoztam mosolyát. Megettük a maradék süteményt és megittuk a maradék teánkat. Hyukie utána visszapakolt mindent a kosárba és arrébb tette. Mögém ült, lábait terpeszbe téve, majd fejemet és vállamat, lágyan mellkasára húzta. Kezével átkarolt és így néztük végig ahogy a nap végleg eltűnik a horizont alatt. Aztán feltűnt a hold és a csillagok az éjszakai égbolton, fényük csillogva verődött vissza a hófehér homokról.
Hyukie óvatosan a nyakamba csókolt, megremegtem érintésétől. Aztán újra megcsókolt, elérte vállamat, majd pólómat kissé lehúzva már a lapockámat csókolgatta. Aztán felemelte a fejét és kissé hátrafordította az enyémet, hogy megcsókolhasson. Kezét becsúsztatta a pólóm alá és kalandozni kezdett vele testemen. Újra megcsókolt, ezúttal sokkal szenvedélyesebben, majd lehúzta rólam a pólót. Rám nézett. Láttam szemében a vágyat, visszaigazolásra várt, hogy folytathatja-e, amit elkezdett, én pedig nem bírtam ellenállni feltörekvő szenvedélyemnek. Végighúztam kezem az arcán, éreztem, ahogy megremeg érintésem alatt, aztán megcsókoltam. Ledöntött a takaróra és elkezdte végigcsókolgatni testem minden egyes porcikáját. Ami ezután következett azt nem lehet szavakkal kifejezni. Annyira gyengéd és érzelmes, ugyanakkor vad és szenvedélyes volt. Pontosan tudta, hogyan érintsen, hogy kényeztessen. Testünk egybeolvadt mintha mindig is összetartoztunk volna. A szenvedély és a vágy olyan fokát jártam be, amiről eddig azt se tudtam, hogy létezik. Tökéletes volt. Miután mindketten elértük a gyönyör legfelső fokát fáradtan omlott rám, egy darabig még mindketten lihegve kapkodtunk levegő után. Aztán mellém feküdt, mellkasára vont és a maradék takaróval betakart. Hallottam erőteljes szívdobbanását, először hangosabban, majd egyre halkabban, míg végül beléptem az álom édes kapuján, de most ez egyszer tudtam, hogy az álom nem lehet szebb a valóságnál.

7. fejezet - Félreértések

 - Mi az? - kérdezte mosolyogva Hyukie, de amint benézett az ajtón szája tátva maradt a csodálkozástól. Legjobb barátja Lee Donghae ült a nappali kanapéján egy szál alsógatyában.
- Te meg mégis mit művelsz itt? - rontott be dühösen a nappaliba.
- Hyukie, ez nem az aminek látszik - tiltakozott zavartan Hae.
- Andi hol van? - kérdeztem aggódva, miután bejöttem Hyukie után, mert nem láttam sehol a barátnőm.
- Itt vagyok - dugta ki a fejét a fürdő ajtaján - és Hyukie ne kiabálj Hae-val, ő nem tehet semmiről, az egész az én hibám.
- Mégis mi a te hibád? - kérdeztem zavarodottan, miközben agyamon mindenféle rémisztő gondolatok cikáztak végig.
- Megbotlottam amikor innivalót hoztam Hae-nak és a pohár teljes tartalmát ráöntöttem. Most próbálom kimosni a foltot a ruháiból, de nem akar kijönni - az utolsó szavaknál barátnőm hangja megremegett és könnyek szöktek a szemébe.
- Hé, nehogy nekem emiatt sírni kezdj! - ment oda hozzá Hae, egyik kezével átkarolta a vállát, a másikkal pedig letörölte arcáról a könnyeket.
- De a pólód meg a nadrágod is tönkretettem.
- Na és? Ezek csak ruhák. Pótolható dolgok.
- Kifizetem neked az árát!
- Mondtam már, hogy felejtsd el! - nevetett Hae.
- Köszönöm és még egyszer bocsánat, hogy gondot okozok neked.
Hae elmosolyodott.
- Te bármikor okozhatsz nekem bármennyi gondot.
Andi egészen belepirult Hae kijelentésébe.
- Hyukie megtennél nekem egy szívességet? - fordult a fiú felé - Hazamennél és hoznál nekem egy pólót meg egy rövidnadrágot?
- Persze. Pár perc és itt vagyok - azzal már indult is a bejárati ajtó felé. Hae közben visszaült a kanapéra, Andi pedig eltűnt a fürdőben, gondolom arcot mosott.
- Nem kérsz egy takarót? - kérdeztem Hae-től.
- Kösz nem. Nagyon meleg van - válaszolta, aztán mintha észbe kapott volna, hogy ezt így talán mégse illik, utánam szólt - Szandi mégis kérnék egy takarót.
- Máris hozom - hallottam Andi hangját mielőtt meg tudtam volna szólalni. Bement a szobába, kihozta az ágytakarót és ráterítette Hae-ra.
- Köszönöm - mosolygott rá Hae.
- Ez a legkevesebb - motyogta zavartan Andi.
- Hé! Mit mondtam az előbb?
- Jól van, jól van - nevetett fel Andi - Kérsz fagyit?
- Aha, kérek.
- Te minden helyzetben fagyival operálsz? - kérdeztem nevetve.
- De ha egyszer melege van - nézett rám ártatlan szemekkel.
- Oké-oké - adtam meg magam.
- Te is kérsz? - kérdezte tőlem.
- Igen, köszi.
- Na látod! - mondta elégedetten miközben kivonult a konyhába. Néhány perccel később egy tálcával jött vissza, amin három fagyikehely állt.
- Tessék - tett le mindkettőnk elé egy-egy poharat.
- Köszi - mondtuk szinte egyszerre Hae-val. Már majdnem megettük a fagyinkat, mikor befutott Hyukie a ruhákkal.
- Kösz - vette el tőle Hae és gyorsan magára kapta.
- Hyukie te is kérsz fagyit? - kérdezte közben Andi.
- Uh az most nagyon jól esne, rettentő hőség van odakint.
Andi bólintott, majd térült-fordult és pár perc múlva egy újabb fagyikehellyel a kezében jelent meg.
- Akkor ez most jót fog tenni - tette le Hyukie elé a poharat.
- Köszi Andi.
- Szívesen Hyukie.
Miután mindenki megette a fagyiját a fiúk elbúcsúztak tőlünk.
- Délután sajnos nem érek rá - nézett rám szomorú szemekkel Hyukie, miközben ujjai az ujjaimmal játszottak - SM Town-nal kapcsolatos megbeszélésünk lesz, mint az előbb megtudtam. De mit szólnál egy esti romantikus sétához?
- Tökéletes - mosolyogtam rá.
- Akkor 7-re érted jövök.
- Rendben.
Lehajolt és könnyű csókot lehelt a számra.
- Hae mehetünk? - fordult hátra barátjához.
- Igen - válaszolta, adott egy puszit Andi arcára, majd megindult a bejárati ajtóhoz.
Becsuktam az ajtót a fiúk mögött, előtte Hyukie még adott egy gyors puszit a számra, aztán visszamentem a nappaliba, ahol barátnőm vigyorgó képével találtam szembe magam.
- Képzeld unnie, Hae holnap elvisz az állatkertbe.
- Hát azt nem hinném.
- De miért? - nézett rám csodálkozva.
- Mert holnap SM Town-nal kapcsolatos megbeszélésük lesz.
- Hae ezt nekem egy szóval se mondta.
- Mert még nem tudja. Hyukie is az előbb értesült róla mikor a ruhákért ment.
- Ja, értem. Kár.
- Ne búsulj, biztos elvisz egy másik nap.
Ebben a pillanatban megszólalt Andi mobilja.
- Hae az - nevetett mikor meglátta a kijelzőn a nevét.
- Szia - szólt bele a telefonba - Igen Szandi már mondta. Semmi baj. Rendben. Szia.
- Na? - néztem rá kérdően - Az állatkert miatt hívott?
- Igen. Hyukie most mondta el mi a helyzet. Elnézést kért és azt mondta elvisz majd egy másik nap.
- Na látod!
- Te, csak hallgass! Láttam ám, hogy Hyukie megcsókolt. Mesélj csak!
- Hát az úgy volt - kezdtem neki, majd elmondtam mindent az ebédtől kezdve a sikátorban megesett csókig.
- Ez olyan romantikus -  lelkendezett Andi.
- Hát azért kissé ijesztő is volt.
- Esküszöm ezek a koreai rajongók nagyon félelmetesek.
- Azok.
- De Hyukie majd megvéd. Mikor találkoztok legközelebb?
- Holnap este elvisz sétálni.
- Wáááá de romantikuuuusss.
- Hagy már ezt abba! - szúrtam le - inkább romantikázz Hae-val.
- Mondtam már, hogy akadj le rólam és Hae-ról - nézett rám mérgesen és bevonult a szobájába.
Gyorsan utána siettem, mikor beléptem a szobájába az ágyon feküdt, arcát  a párnájába fúrta.
- Ne haragudj dongsaeng - ültem le az ágy szélére és elkezdtem simogatni a haját.
- Nem haragszom - hallottam fojtott hangját a párnából - de megmondtam már Hae és én csak barátok vagyunk, semmi több.
- Értem, ígérem többet nem hozom fel ezt a témát.
- Rendben.
- Nem jössz ki?
- Egy kicsit később.
- Oké.
Kimentem a szobából, de egy kissé aggódtam, nem értettem a viselkedését. Leültem tv-zni jobbat úgysem tehettem. Nemsokára Andi is kijött, mellém ült, jókedvűen, mintha mi sem történt volna. Megbeszéltük, hogy a másnapot városnézéssel töltjük. Már majdnem egy hete itt vagyunk, de a városból még szinte semmit se láttunk. Ezután elmentünk lefeküdni, mindketten fáradtak voltunk.
Másnap miután felkeltünk, megreggeliztünk és nyakunkba vettük a várost. Megnéztünk néhány nevezetességet és betértünk egy-két múzeumba. Ebédelni egy útba eső kajáldába tértünk be. Eléggé kimerültünk mikor hazaértünk, úgyhogy mindketten lefeküdtünk aludni. Én beállítottam az ébresztőt az órámon fél 6-ra, hogy legyen időm elkészülni mire Hyukie megjön. Szerencsére az első csörgésre felébredtem. Mire kijöttem a fürdőből már Andi is felkelt. Hét előtt néhány perccel csengettek.
- Ez biztosan Hyukie lesz. Tuti megleszel itthon egyedül? - fordultam Andi felé.
- Persze, mondtam már, miattam ne aggódj. Menj és érezzétek magatokat! -taszigált az ajtó felé.
- Köszi. Szia.
Kinyitottam az ajtót és üdvözöltem Hyukiet.
- Hiányoztál - lehelt csókot az ajkamra.
- Te is nekem - viszonoztam csókját.
A kapu előtt megláttam az autóját.
- De nem úgy volt, hogy sétálni megyünk? - kérdeztem csodálkozva mikor kinyitotta nekem a kocsi ajtaját.
- Majd azt is fogunk - titokzatoskodott.
Ahogy beültem az autóba megláttam a hátsó ülésen egy kis kosarat letakarva és egy takarót. Bárhogy is faggattam azonban Hyukiet nem volt hajlandó elárulni semmit. Kissé letekertem az ablakot és hagytam, hogy a szél végigsimítson arcomon. Nem volt más választásom mint türelmesen kivárni Hyukie meglepetését.