13. befejező rész - Nem várt fordulat!

A következő napok vidáman teltek, de én egyre többet voltam szomorú. Lassan vége lesz a nyaralásunknak és haza kell mennem. A gondolatra, hogy nemsokára itt kell hagynom Hyukie-t, majd megszakadt a szívem. Igyekeztem keveset gondolni erre, de minél közelebb jártunk hozzá, annál kevésbé ment. Néha Hyukien is láttam, hogy elmereng, mintha nem is itt járna, de nem akartam szóvá tenni. Tudtam, ha beszélnék róla, rögtön sírásban törnék ki, és nem akartam elrontani az utolsó napokat. Annál is inkább, mert a fiúk mindent megtettek, hogy a lehető legjobban érezzük magunkat. Egyik nap díjátadóra voltak hivatalosak és mi is kaptunk jegyeket. Andi nagyon boldog volt amikor kiderült, hogy a Beast, az MBLAQ és a Shinee is részt vesz a díjátadón és élőben hallhatja őket, na meg persze, hogy élőben láthatja Hyunseungot és Mirt. Nagyon izgatott volt, és ezzel az én gondolataimat is elterelte. A díjátadó nagyon jó volt, mind a négy banda kapott díjat, úgyhogy Andi a fellegekben járt és fellépések is nagyszerűen sikerültek. Nagyon jól szórakoztunk! A fiúk utána még elmentek ünnepelni. Nem akartunk zavarni, ezért úgy döntöttünk hazamegyünk, de Leeteuk személyesen hívott el minket, nem mondhattunk nemet. Aztán eljött az utolsó nap, amit együtt tölthettem Hyukie-val, másnap indul a repülőgépem, és én visszamegyek Magyarországra. Egyrészt nagyon örültem neki, hisz végre újra láthatom a szüleimet és a barátaimat, akik már nagyon hiányoztak, de itt hagyni Hyukiet mérhetetlen fájdalommal töltött el.
- Nem akarok hazamenni! - tört ki belőlem, ahogy a kanapén ültünk egymás karjaiban. Nem bírtam tovább visszafojtani az érzéseimet.
- Én se akarom, hogy elmenj! – ölelt szorosan magához Hyukie.
Éreztem ahogy könnyek szöknek a szemembe, végigfolynak az arcomon, hogy aztán Hyukie mellkasán landoljanak.
- Hé, te sírsz? – emelete fel a fejemet.
- Ühüm – szipogtam.
- Csss, nincs semmi baj – nyugtatgatott, miközben hajam simogatta.
- Ne haragudj! - emeltem fel a fejem.
- Ugyan miért? – mosolygott rám kedvesen.
- Mert eláztattam az inged – zokogtam.
- És te ezért kérsz bocsánatot? – nevetett fel – Na gyere ide! – vont vissza mellkasára.
Egész testemben rázkódtam a sírástól, minden porcikám tiltakozott a Hyukietól való elválás ellen. Szeretem. Szükségem van rá. Nem bírok nélküle élni. Hyukie hiába simogatta nyugtatólag a hajam és a hátam, nem ért semmit. Mindegyre az járt csak a fejemben, hogy holnap ilyenkor már nem fogom érezni ölelő karjait, izmos mellkasát, puha ajkait. Ekkor ajtócsukódásra figyeltem fel, Andiék léptek be a nappaliba. Próbáltam összeszedni magam. Barátnőmnek sem lehet könnyebb, még ha ő közelebb is marad Haehez, akkor is fájdalmas az elválás. Letöröltem gyorsan könnyeimet, nem akartam még az én gondjaimmal is terhelni, de már késő volt. Andi aggódó arccal egyenesen felém közeledett.
- Unnie mi a baj? - kérdezte gyengéden.
- Semmi, jól vagyok. - igyekeztem nyugodt hangon válaszolni.
- De látom rajtad, hogy valami nem stimmel! – nézett rám ellentmondást nem türő tekintettel.
- Csak nehéz a búcsúzás – mondtam szomorúan.
- Ahj unnie, tudom, – ölelt át - de talán mégsem kell elbúcsúznotok egymástól – kacsintott rám.
- Mi? – néztem rá csodálkozva.
- Úgy, ahogy mondom – mosolygott rám egy ezer wattos égő erejével, Haeval egyetemben.
- Láttuk mennyire szeretitek egymást és mennyire magatok alatt vagytok, még ha próbáltátok is titkolni, hogy nemsokára el kell válnotok, – vette át a szót Hae – ezért gondolkodni kezdtünk rajta, mit is tehetnénk, hogy mégse kelljen elválnotok.
- És jutottatok valamire? – kérdeztük egyszerre Hyukieval.
- Igen. - mosolyogtunk titokzatosan.
- Na mire vártok, mondjátok már! – mindketten odáig voltunk az izgalomtól.
- Mit szólnál, ha asszisztens lennél az SM-nél? - kérdezte tőlem Andi.
- Hogy mi? - döbbentem le, köpni-nyelni nem tudtam. - Én...asszisztens...az...SM-nél? De az hogy lehet?
Hyukie arcán is meglepettséget láttam, szóval ő sem tud semmiről.
- Na szóval az egész úgy volt, hogy ugye láttuk Haeval, hogy mennyire magatok alatt vagytok, mert el kell válnotok, és úgy gondoltuk tenni kéne ez ellen valamit.
- Aztán Andi látta egyik nap, hogy Teuk majd megszakad a sok tennivaló alatt, kicsit utána érdeklődött és kiderült, hogy a többi leader is hasonló cipőben jár - vette át a szót Hae. - Ekkor jött az ötlet, hogy kéne egy asszisztens, aki besegítene nekik. Már csak Lee Soo Mant kellett róla meggyőzni.
- Ami egyáltalán nem ment egyszerűen - sóhajtott egy mélyet Andi. - De Hae bevetette minden meggyőző képességét és rengeteg érvet hozott fel, kezdve, hogy ez mekkora segítség lenne minden leadernek, folytatva azzal, hogy Hyukie mennyire kiborulna, ha elmennél, ami hatással lenne a többi tagra is.
- És végül sikerült, belement! - mosolygott vidáman Hae. - Jövőhét hétfőn már kezdhetsz is. A dormba fogsz lakni, természetesen a lányok emeletén, kapsz majd külön szobát.
Szóhoz se jutottam, ezt még legmerészebb álmaimban se gondoltam. El se merem hinni.  Csak álltam ott döbbenten, de Hyukie is ugyanígy volt vele.
- Valami rosszat tettünk unnie? - kérdezte Andi zavartan.
- Nem dehogyis! Hogy gondolhatsz ilyet! - öleltem át. - Csak egyszerűen szóhoz se jutok a döbbenettől. El se merem hinni, hogy itt maradhatok Hyukieval. Nagyon szépen köszönöm nektek! - éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe.
- Én is szeretném megköszönni nektek! - nézett rájuk hálásan Hyukie.
- Ugyan már haver, nincs mit megköszönnöd! - mosolygott Hae.
- De várjunk, mi lesz a sulival, meg a szüleimmel? - kezdtem hirtelen aggódni.
- Az is elintézve. - kacsintott rám barátnőm. Beszéltem a szüleiddel, mert nem akartam bajt okozni. Persze először aggodalmaskodtak, de aztán megértették a helyzetet és belementek, a suliba meg tudsz kérni halasztást.
- És van még egy meglepink. - néztek össze huncutul.
- Még egy? - csodálkoztam.
- Tessék. - nyújtott át egy jegyet Hae Hyukienak.
- Egy repjegy Magyarországra?
- Tudom, hogy unnienak mennyire hiányoznak a szülei mikor távol van, koliból is mindig sietett haza hozzájuk, ezért gondoltam szeretnél találkozni velük még mielőtt dolgozni kezdesz, repjegyed már úgyis megvan hazafelé, hát akkor miért ne társuljon be hozzád Hyukie is.
- Legalább megismered az anyósod, meg az apósod - ugratta Hae.
- Viccses. - grimaszolt Hyukie.
- Ja Lee Soo Man üzeni, hogy vegyél vissza az egódból egy kicsit, mert ha felismernek kitekeri a nyakad.
- Jól van, jól van, tudom mi a dolgom.
- Na akkor gyere pakolni. Csinálnunk kell még két-három selcát, amit felpakolsz twitterre, hogy ne legyen feltűnő, hogy eltűntél.
- Akkor nemsokára találkozunk - hajolt oda puszit adni nekem Hyukie.
- Jaj olyan izgatott vagyok. - majd kiugrottam a bőrömből.
A fiúk elmentek mi meg gyorsan befejeztük a pakolást. 1 óra múlva visszajöttek, bepakoltuk a bőröndjeinket Hae autójába, és elindultunk ki a reptérre.
- Jaj dongsaeng, úgy fogsz hiányozni! - búcsúztam el Anditól.
- Unnie, ne legyél szomorú, most, hogy te is Koreában leszel többet találkozhatunk majd.
- Ez igaz! - derült fel az arcom.
- Hyukie, vigyázz magadra meg erre az angyalra is!  - mondta Hae miközben adott nekem két puszit.
- Úgy lesz!
- Köszönök mindent Hae! - hálálkodtam neki.
- Ugyan már nincs mit!
- Nekünk lassan indulunk kell - emeltem fel a csomagomat. - Andi a te géped mikor indul?
- Még van egy órám. - mosolyodott el.
- Szerencsére. - karolta át a derekát Hae.
- Akkor nemsokára találkozunk.
- Jó utat!
- Sziasztok!
Elindultunk. Pár méter után megfordultunk és integettünk nekik, ők is visszaintettek. Mielőtt elfordultunk volna jobbra még egyszer megfordultam, hogy intsek egy utolsót, de addigra Hae és Andi már forró, hosszú csókban tapadtak össze. Elmosolyodtam. Szegény barátosném. De nemsokára ők is újra találkoznak. Felszálltunk a repülőgépre és pár perc múlva el is indultunk. Kinéztem az ablakon. Pár órával ezelőtt még nem hittem volna, hogy boldogon fogom elhagyni Koreát, pedig most pontosan ez a helyzet. Nemsokára újra otthon leszek és láthatom a szüleim és a barátaim. Aztán egy hét és ismét itt leszek ebben a csodálatos városban. De a legfontosabb dolog, életem szerelme itt ül mellettem. És ez mindennél többet ér. Megszorítottam Hyukie kezét, ő pedig viszonzásképp rám mosolygott. Hát kell ennél több a boldogsághoz?

12. fejezet - Esti meglepetés

Másnap késő délelőtt ébredtem. Nagyot nyújtóztam az ágyban, nem volt még semmi kedvem felkelni. A nap az ablakon keresztül lágyan cirógatta arcom, fénye beragyogta az egész szobát. Boldog voltam, nagyon boldog. Még egyszer lepergettem magam előtt a tegnapi nap eseményeit. Újra elöntött az izgalom, ahogy az egyetemen történtekre gondoltam. Motoszkálást hallottam kintről, de bizonyára Andi ébredt fel és épp reggelit készíthet a konyhában. Az órámra néztem, már háromnegyed 12 volt, lassan ideje lenne nekem is felkelni. Halogattam még egy kicsit, de aztán kimásztam az ágyból. Kinyitottam az ajtót, kiléptem a nappaliba, de majdnem hasra estem a saját lábamban. A kanapén ott találtam Hae-t és Andit csókolózva és igencsak be voltak melegedve. Megfordultam, hogy óvatosan visszalopódzak a szobámba, de mikor be akartam húzni magam után az ajtót, Andi csodálkozó hangja ütötte meg a fülem.
- Hát te meg mit csinálsz Szandi?
- Én? Semmit. Csak nem akartalak zavarni titeket. – azt se tudtam hova nézzek kínomban.
- Egyáltalán nem zavarsz minket.
- Oh, tényleg? – lecsaptam az alkalomra és azonnal mellettük termettem a kanapén – Na akkor most tessék mindent töviről- hegyire elmesélni!
- Mégis mit akarsz tudni? – nézett rám ártatlan tekintettel. Ilyenkor legszívesebben megfojtottam volna.
- Tudod te azt nagyon jól. Tegnap még nem voltatok ilyen meghitt kapcsolatban!
Most ők jöttek zavarba.
- Hát az úgy volt, – kezdett neki barátosném, miközben arca egy paradicsoméval vetekedett - hogy tegnap Hae ugye hazakísért, mert úgy volt még vissza kell majd mennie értetek. És hát sokat beszélgettünk és egyre közelebb kerültünk és...
- És végül engedett nekem – vette át a szót Hae. Látszott rajta majd kicsattan a boldogságtól.
- Már épp itt volt az ideje – nevettem.
- Na és milyen volt a tanári asztalon, khm, deriválni? – váltott hirtelen témát Andi.
- Á, ízé, semmi különös, jó volt – kezdett nagyon melegem lenni.
- Jó? Csak ennyi?
- Miért mégis mit akarsz hallani?
- Mindent – jelent meg perverz mosoly az arcán.
- Teee! – felkaptam a mellettem heverő kispárnát és hozzávágtam.
- Na várj csak! – felkapta ő is a mellette lévő kispárnát és kettős támadást indított ellenem.
Hae igyekezett kikerülni a tűzvonalból. Végül az egész párnacsata nevetésbe torkollott.
A következő napok nagyszerűen teltek. Rengeteget jártunk el négyesben. A fiúk minden látnivalót megmutattak Szöulban. És valami isteni gondviselésnek köszönhetően, soha senki nem ismert fel minket. Pedig emiatt kissé aggódtam. Ha kiderülne a kapcsolatunk Hyukie-val, óriási botrány lenne belőle, és úgy sejtettem azt se lendítene túlságosan a helyzetem, hogy európai vagyok. De ha ilyen gondolatok jutottak eszembe gyorsan elhessegettem őket, szemlátomást Hyukie sem foglalkozott ezzel, márpedig neki csak tudnia kellett meddig mehet el.  Egyik este épp lefekvéshez készülődtem, amikor különös dologra lettem figyelmes, mintha valahonnan a távolból énekszót hallottam volna. Odaléptem az ablakomhoz és miután elhúztam a függönyt, hogy kinézzek teljesen ledöbbentem a látottaktól. Hyukie állt az ablakom alatt és énekelt, mellette egy széken Sungmin ült és gitárján kísérte őt. Még mindig döbbenten álltam az ablakban, amikor Andi rontott be hozzám.
- Szandi látod ezt? – kérdezte izgatottan az ablak felé böködve.
- Aha – bólintottam.
- Szerenádot ad neked, hát nem romantikus? – olvadozott.
- Szerenádot? – csodálkoztam – Nekem még soha senki nem adott szerenádot.
Andi rám nézett, majd elnevette magát.
- Szandi térj már magadhoz! Gyere nyisd ki az ablakot, hogy lássa, hallod őt.
Mikor kinyitottam, teljes gyönyörűségében hallhattam Hyukie hangját. Nagyon elegáns volt. Fekete öltönyt viselt fehér inggel, kezében egy szál vörös rózsával. Sungmin is ugyanolyan öltönyben volt. Mikor meglátott elmosolyodott, még egy kicsit közelebb jött az ablakomhoz, de az éneklést egy pillanatra sem hagyta abba. Andi tapintatosan az ablaktól egy kissé távolabb húzódott, miután gyorsan kipillantott és szemügyre vette a két fiút. Kellemesen langyos éjszaka volt, a néha fellibbenő hűs szél további enyhülést hozva futott át a csillagoktól ragyogó éjszakai égbolton. A hold hatalmas korongjának ezüstös fényével beborította a tájat. Én pedig mosolyogva, az ablakban állva hallgattam, ahogy a szerelmem csak nekem énekel. Leírhatatlan érzés volt. Hyukie újra és újra meg tudott lepni. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy nemsokára mindennek vége és haza kell mennem, és ez a kegyetlen érzés könnyeket csalt a szemembe. De most nem akartam erre gondolni, pizsamám ujjával letöröltem könnyeimet és újra mosolyogtam. Hyukie több dalt is elénekelt nekem és miután befejezte elkezdte a házat vizsgálni. Először nem érettem mit akar, aztán minden világosság vált ahogy elkezdett mászni a  falon.
- Hyukie, azonnal mássz le! – kiabáltam le ijedten.
- De a rózsa! – emelte a magasba.
- Kapaszkodj két kézzel te ütődött! – szidtam le idegesen, nagyon féltem, hogy leesik – Mássz le, lemegyek hozzád!
- Rendben!
Mikor meggyőződtem róla, hogy elkezdett lefelé mászni én is gyorsan lesiettem hozzá.
- Te olyan hülye vagy! – vetettem magam a karjaiba.
- Nem, csak szerelmes - nevetett – tessék, ez a tiéd!
Elvettem a rózsát és beleszagoltam, nagyon jó illata volt.
- Köszönöm. És köszönöm ezt az egészet. Annyira szép volt!
- Érted bármit és örülök, hogy tetszett. Bevallom nagyon ideges voltam, még sosem csináltam ilyet.
- Ez volt az első alkalom, hogy valakinek szerenádot adtál? – csodálkoztam.
- Igen – bólintott.
Ekkor pillantásom a kissé távolabb tébláboló Sungmin-ra esett és eszembe jutott, hogy neki is illene megköszönnöm.
- Köszönöm Sungmin! – kiáltottam neki oda. Minnie biccentett aztán zavartan elfordult és valamit nagyban matatni kezdett a gitárján. Magamban elmosolyodtam szégyenlősségén. Bezzeg valaki nem ennyire szégyenlős, biztos voltam benne, hogy Andi az ablakban lóg és onnan figyeli az eseményeket.
- Van itt még valami, - vett elő egy kis dobozkát Hyukie – tessék ez a tiéd.
Elvettem tőle a dobozt és óvatosan kinyitottam. Egy gyönyörű szép ezüst lánc volt benne egy félbetört szívvel.
- Tetszik? – kérdezte Hyukie.
- Igen, nagyon szép!
- Feltehetem?
- Persze.
Megfordultam és Hyukie a nyakamba akasztotta a láncot. Majd mosolyogva kigombolta az inge felső gombját és meglepődve vettem észre, hogy az ő nyakában is egy ugyanilyen lánc lógott a félbetört szív másik felével.
- Mindig hordani fogom – nézett rám gyengéden.
- Én se fogom levenni soha – ígértem.
Hyukie lehajolt és lágyan megcsókolt.
- Ideje indulnom – simított végig hajamon – Sungmin már így is többet tett értem mint amennyi megérdemlek – nézett szeretetteljesen barátjára.
- Á miattam nem zavartassátok magatokat – motyogta.
De igaza volt Hyukie-nak, nem várhatjuk el, hogy Sungmin egész éjjel gyertyát tartson nekünk.
- Holnap látlak? – kérdeztem.
- Délelőtt interjúnk lesz, délután meg táncpróbánk, de este jövök.
- Rendben. Vigyázz magadra! 
- Te is!  Szeretlek!
- Én is szeretlek!
Búcsúzóul még egyszer megcsókolt, aztán beszálltak az autóba és elhajtottak. Bamba mosollyal az arcomon ballagtam vissza a szobámba. Andi már nem volt ott, valószínűleg mikor látta, hogy elindulok befelé, visszaiszkolt a saját szobájába. Adott egy kis haladékot, majd csak holnap reggel fog kifaggatni, nevettem magamban. Lefeküdtem az ágyamba és a medált kezemben tartva aludtam el azon az éjszakán.